Firkászat

Közjó és Népjava története

|

Szép tavaszi nap volt 2011. április elsején. Levehettük végre télikabátjainkat és sétára indulhattunk a langyos napfényben. Így tettem én is, elmenekültem a nyüzsgő város benzingőztől büdös utcáiból, ki a szabadba, a természetbe. Sétám során két érdekes emberre lettem figyelmes. A sok mosolygó kiránduló között fejüket lógatva, szótlanul sétáltak egyik rétről a másikra, majd vissza. Kíváncsivá tettek, ezért szóba elegyedtem velük. Elárulták nevüket: Közjó és Népjava. Érdekes nevek voltak, nem az szokványos és magyaros Dzsenifer és Benet. Közben óvatosan, nehogy feltűnjön neki, végig tekintettem ruházatukon, arcukon. Kopottas öltöny volt rajtuk, az egyiken halvány piros, a másik egy kicsit narancssárgás. Mit mondjak, Armani lehet, hogy nem ezeket a színeket választotta volna új korukban. De a meglepő nem ez volt, hanem mintha kinőtték volna. Mindkettő nadrágja olyan rövid, hogy már a lábszáruk is kilátszott, zakójuk ujja pedig könyökig ért. Hajuk mosatlan, csapzott, zsíros, arcuk borotválatlan. Tovább faggattam őket, mit keresnek ilyen öltözetben a természet lágy ölén? Mogorván néztek rám. Ők nem keresnek semmit, csak itt élnek. Papírkartonokból és fóliából épített kis kunyhóban. Megtudtam, hogy Közjó 1990-ben költözött ide, lassan 21 éve, Népjava csak 2000-ben. Most kezdet igazán érdekelni a sorsuk? Mi történt?

Közjó kezdte, ő valamivel közvetlenebb és beszédesebb volt.

-a régi világban volt szép házam, igaz csak panel, kis nyaralóm a Balaton partján, kétütemű versenyautóm, szép családom és munkahelyem. A Parlamentben dolgoztam Az elvtársak mindig loptak egy keveset, de hagytak nekünk is, mert mindig azt mondták, ők a köz javát is szeretnék. Bizalmi állás volt ez, sok titkot hallottam. Így arról is időben értesültem, hogy közeleg a demokrácia. Már a szótól is megijedtem, mert gyermekkoromban ezzel ijesztgettek szüleim, ha rossz voltam, hogy vigyázz, mert elvisz a demokrácia, aztán majd Párizsban éhezhetsz. Fogtam kis motyómat, tusfürdő, fogkefe, papír zsebkendő, és kiköltöztem ide. Víz van a patakban, jó a levegő és senki nem akar rám ijeszteni. Hogy miért kellett a papír zsebkendő? Mert néha megsirattam azt a Közjót, aki régen önmagam voltam. Hát igen, közben a ruhám színe megfakult, de nem azért rövid, mert kinőttem. Nem bizony. Néha sajnos le kellett vágnom a nadrág szárából, a kabát ujjából, hogy bekötözzem sebeimet, mert a bogyószedés közben a tüskék felsértettek. Ennyi az én egyszerű történetem.

Ránéztem Népjavára kérdően. Összevonta szemöldökét és szűkszavúan válaszolt:

-Az én történetem nem ilyen bonyolult. Már az új világban éltem és nem is tudtam semmit Közjóról, akkor még (már) nem ismertem. De én is a Parlamentben dolgoztam, csak 10 évvel később, mint Közjó. Persze ezt csak itt, az erdőben tudtam meg. Egy nap azt mondták főnökeim: minek tartjuk mi Népjavát? Közjó úgy sincs már, fölösleges a munkája. Nem is akarja itt senki a népjavát. Fogtam akkor még szép narancssárga öltönyömet (mert nem is volt más) és elindultam világot látni. Itt kötöttem ki, megismertem Közjót és nagyon jó barátok lettünk. Azóta szinte elválaszthatatlanok vagyunk. Ő nekem mesél a közjóról, én meg igyekszem a fejébe verni, mi az a nép java.

Nem hittem el ezt a mesét, csóváltam fejemet, talán még hazugnak is neveztem őket, de legalábbis füllentőnek.

Összemosolyogtak, hirtelen szél támadt, felkavarta a lombokat, a bokrok ágait és mire újra körülnéztem, két úriember állt mellettem. Egyik csodálatos kétsoros zakóban, elegáns nadrágban, Benetton nyakkendőjét arany tűvel rögzítve patyolat fehér és vasalt ingéhez. A másik fekete frakkban és csokornyakkendőben, kezében sétapálca.

– bolond vagy? Elhitted, amit meséltünk neked? Ma van április 1-je, ilyenkor illik megviccelni a másikat.

Csak akkor ismertem fel őket: a Közjót és a Népjavát. Durva viccnek találtam és nem nevettem rajta.

Minden vélemény számít!

Optimization WordPress Plugins & Solutions by W3 EDGE