Pilvax Primőr, Történelem

A Teheráni konferencia 1943

|

Az 1943. november 28. és december 1. között megtartott Teheráni konferencia volt az első tanácskozás, amelyen a II. világháború három nagy szövetséges hatalom vezetője találkozott. Churchill, Roosevelt és Sztálin a konferencián megvitatták a háború folytatásának, valamint az azt követő időszaknak a legfőbb kérdéseit is.

Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió a II. világháború alatt talán a történelem addigi legkülönösebb koalícióját alkotta. Ezt a különös „frigyet” a közös fenyegetettség, és a fasizmus elleni harc hívta létre. Azért is volt különös, mert az angolszász demokráciák a győzelem érdekében összefogtak Sztálin birodalmával. Noha a koalíció egész történetét az ideológiai, politikai és geostratégiai viták, és nézeteltérések kísértek  nem bomlott fel a II. világháború befejezéséig. Az alapvető érdek a végső katonai győzelem Németország, Japán és Olaszország felett elsimított majdnem minden ellentétet.

A három nagy első találkozóját 1943. október 19–30. között Moszkvában Anthony Eden brit, Cordell Hull amerikai és Vjacseszlav Molotov szovjet külügyminiszter konferenciája készítette elő. A fő kérdés a szövetségesek európai inváziójának az előkészítése volt. Az angol és az amerikai küldöttség megerősítette a májusi washingtoni és az augusztusi quebeci találkozókon hozott angol–amerikai határozatot arról, hogy 1944 májusában átkelnek a La Manche csatornán Franciaországba és második frontot nyitnak Németország ellen. Moszkvában Hull előterjesztése alapján Németország háború utáni sorsáról is tárgyaltak. Döntöttek arról, hogy Németországnak minden 1937 után szerzett területéről le kell mondania, valamint arról is, hogy a korábban Poroszországhoz tartozó lengyel területeket át kell engednie Lengyelországnak. A külügyminiszterek közös nyilatkozatban semmisnek nyilvánították az 1938-as Anschlusst, és állást foglaltak Ausztria függetlensége mellett. A külügyminiszterek tanácsa a szerveződő Egyesült Nemzetek nevében arról is megállapodott, hogy a háborús bűnösöknek bűnhődniük kell.

A nyilatkozat a német bűntettekről úgy határozott, hogy azokat a németeket, akik vétkesek a bűntettekben, kiadják ítélkezésre és büntetésre azon országoknak, amelyekben cselekedeteiket elkövették. „A főbűnösök, akiknek a gaztettei földrajzilag nem lokalizálhatók, a szövetséges kormányok közös döntése alapján nyerik el méltó büntetésüket” – írta memoárjában Hull. „A deklaráció szinte biblikus hangvételű figyelmeztetéssel zárult: „Mindazok, akik kezüket még nem szennyezték be ártatlanok vérével, óvakodjanak attól, hogy a bűnösökhöz csatlakozzanak, mert a legteljesebb mértékben bizonyosak lehetnek abban, hogy a három szövetséges hatalom a világ végéig is üldözi őket és kiszolgáltatja a vádlóiknak, hogy igazság tétessék.” A három nagyhatalom további együttműködését tekintve fontos fejleményt jelentett a képviselőikből álló Európai Tanácsadó Bizottság létrehozása. A külügyminiszterek a londoni székhelyű testület feladatává tették az elfoglalt és a felszabadított országokban a közös politika kimunkálását, és e tekintetben a háború befejezését követő időszakban a döntések előkészítését, a szövetséges nagyhatalmak álláspontjának összehangolását.

1943 végére már látható volt, hogy a tengelyhatalmak vereséget fognak szenvedni. Abban a nevezetes esztendőben a szövetségesek több fronton is győzelmeket arattak. A németek csapatok Sztálingrádnál és Kurszknál súlyos vereséget szenvedtek a szovjet Vörös Hadseregtől. Észak- Afrikában a brit-amerikai csapatok is jelentős győzelmet arattak. Olaszországban, amelyet Churchill röviden csak úgy nevezett, mint a tengelyhatalmak „lágy hasaalja”, partra szálltak a szövetségesek. A Csendes óceán térségében Japán elvesztette tengeri fölényét. Teheránban a szövetségesek megállapodtak arról, hogy a második frontot 1944 májusában nyitják meg. Végleges döntés született a második front megnyitásáról Franciaországban. Churchill ezt eredetileg a Balkánra tervezte. Churchillnek a Németország felosztására vonatkozó tervét is fel kellett adnia. Ugyanis a brit miniszterelnök az általa javasolt Bajorországból, Ausztriából és Magyarországból álló államszövetség terve Sztálin ellenállásán megbukott. Ekkor pecsételődött meg Kelet-Európa és benne Magyarország sorsa is az elkövetkezendő négy és fél évtizedre. A Teheráni konferencián dőltek el Lengyelország, Németország későbbi határai is. Elsősorban a Szovjetunió javaslatai alapján és az ő javukra. A szovjetek ígéretet tettek arra is, hogy a franciaországi partraszállással egy időben hatalmas támadást indítanak a keleti fronton, valamint vállalták, hogy az európai háború befejezését követően megtámadják Japánt. Nagy vonalakban kijelölték a háború utáni Lengyelország határait, de ebben a témában sok tisztázatlan kérdés maradt. Napirenden volt még Kelet-Poroszország és a Memel-vidék sorsa is. Tárgyalásokat folytattak az ENSZ létrehozásáról is.

A konferencia megnyitásakor Roosevelt elnök a következőket mondta:” mint a jelenlevő kormányfők közül a legfiatalabbik, bátorkodom elsőként nyilatkozni. Szeretném biztosítani a konferenciánk tárgyalóasztala körül ülőket, hogy itt valamennyiünket egyetlen cél vezérel: minél előbb győzelmesen befejezni a háborút. Szeretnék még néhány szót szólni konferenciánk lebonyolításának módjáról. Nem szándékozunk közzétenni semmit abból, ami itt elhangzik; nyíltan, őszintén, barátokként fogunk beszélni egymással. Azt hiszem, tanácskozásunk eredményes lesz, és az a három nemzet, amely ebben a háborúban összefogott, megszilárdítja majd kapcsolatait, és megteremti az előfeltételeket az eljövendő nemzedékek szorosabb együttműködéséhez. Vezérkaraink megvitathatják a katonai kérdéseket, küldöttségeink pedig, bár nincs meghatározott napirendünk, tárgyalhatnak más problémákról is, például a háború utáni berendezkedés problémáiról. De ha önök nem kívánnak ilyen problémákról tárgyalni, akár mellőzhetjük is őket. Mielőtt megkezdenénk munkánkat, szeretném megkérdezni, nem óhajt-e Churchill úr általánosságban néhány szót szólni e találkozó fontosságáról, arról, hogy ez a találkozó mit jelent az emberiség számára.”

Churchill: Ez a világ erőinek legnagyobb mérvű koncentrációja az emberiség történetében. Olyan nagy horderejű kérdések megoldása vár ránk, mint a háború tartamának megrövidítése, a győzelem kivívása, az emberiség további sorsának eldöntése. Azért imádkozom, hogy méltók lehessünk az Istentől kapott nagyszerű lehetőséghez, ahhoz a lehetőséghez, hogy az emberiséget szolgáljuk.

Roosevelt: talán Sztálin marsall is óhajt valamit mondani?

Sztálin: Üdvözlöm a három kormány képviselőinek konferenciáját, s ebből az alkalomból volna néhány megjegyzésem. Azt hiszem, a történelem elkényeztet bennünket. Igen nagy erőt és igen nagy lehetőségeket adott a kezünkbe. Remélhetőleg mindent el fogunk követni, hogy ezen a tanácskozáson együttműködve, helyesen éljünk azzal az erővel és hatalommal, amellyel népünk felruházott. Most pedig lássunk munkához.

Munkához láttak. A II. világháború befejezéséhez még majd két évre volt szükség. Sztálin pedig tudta, hogy a világ sorsa a háborúban nem a tárgyalóasztaloknál, hanem a frontokon dől el.

Teherántól elutazva Churchill és Roosevelt megtartotta 1943. december 4-7. között a második kairói konferenciát, amelyre meghívták Ismet Inönü török államfőt. A brit miniszterelnök kifejtette előtte, milyen előnyökre számíthatna országa, ha csatlakozna a szövetségesekhez. Inönü feltételeit azonban Churchill nem tudta teljes mértékben elfogadni, így csupán azt rögzíthették, hogy a törökök 1944. február 15-ével hajlandók légitámaszpontokat átengedni.

1943. december 5-én összeültek az amerikai, és angol vezérkar képviselői. Churchill az angolszász tábornokok és tengernagyok előtt azt fejtegette, hogy a dél-franciaországi partraszálló hadak megerősítése csak az ázsiai hadműveleti tervek elejtésével lehetséges. A vezérkari főnökök leszögezték, hogy az Overlord-terv végrehajtását semmilyen más hadműveleti elgondolás sem veszélyeztetheti. December 7-én Sztálin egy táviratból értesült a második kairói konferencia döntéseiről: visszafogják az ázsiai hadműveleteket, fokozzák a Németország elleni légitámadásokat, felfuttatják a partraszálláshoz szükséges kétéltű járművek gyártását. A szovjet kormányfő ugyanaznap egy másik táviratból arról értesülhetett, hogy Dwight D. Eisenhowert nevezték ki az inváziós erők főparancsnokává.

 Alig fél évvel később, 1944. június 6-án megindult a szövetségesek normandiai partraszállása.

Minden vélemény számít!

Optimization WordPress Plugins & Solutions by W3 EDGE