Kiemelt, Történelem

Úton az első világháborúhoz V. A Balkán „Európa puskaporos hordója”

|

Az új balkáni országhatárokat a nagyhatalmak az 1912 decemberében kezdődő londoni konferencián kívánták meghúzni. A bolgár–görög és a bolgár–szerb határ kijelöléséről viszont a szövetséges balkáni államoknak egymás között kellett volna megállapodniuk. A macedóniai területsáv kérdésében az orosz cárnak kellett volna döntenie. A vitatott területek tárgyalásos úton való felosztására és a döntőbíráskodás igénybevételére már egyik fél sem gondolt komolyan. A győztes szövetségesek mindegyike akkora területet igyekezett birtokba venni, amekkorát csak tudott.

1912. december 16-án Londonban nagyköveti konferenciát tartottak a hat európai nagyhatalom –Nagy – Britannia, Franciaország, Oroszország, Németország, Olaszország és az Osztrák–Magyar Monarchia – képviselői a kialakult, és súlyos konfliktusokkal fenyegető nemzetközi válsághelyzet megvitatása, és a diplomáciai megoldások megtalálására. A Monarchia a konferencián bemutatta Balkán-programját, amely három lényeges elemből állt: egyrészt Szerbia korlátozásából. Másrészt az önálló Albánia létrehozásából. Ez azt szolgálta, hogy Szerbiát elzárja a tengertől és azt, hogy meggátolja Olaszország terjeszkedését is. Harmadrészt Románia területének megnöveléséből, ami egyfajta kompenzáció volt szövetségese számára, Bulgária gyarapodása miatt.

balkan3

A Monarchia Balkán-programja az osztrák – orosz viszony megromlásához vezetett. Oroszország, aki Szerbiát támogatta egy adriai kikötő szerb birtoklását, és Albánia felosztását kérte. A feszült viszony 1912. december – 1913. január közt elmérgesedett, úgy nézett ki, hogy a szerb és albán konfliktus orosz-osztrák háborút fog eredményezni. A helyzetet Hohenlohe pétervári katonai attasé javaslata oldotta meg. Ez az uralkodók közti személyes összefogást tartalmazta. 1913 februárjában a Monarchia és Oroszország kompromisszumot kötött Szerbiáról. Amely értelmében a háború után Szerbiát elzárják ugyan az Adriától, de más albán területekből kompenzációt kap. Az első Balkán-háború második szakasza 1913. február 3 – május 30 közt inkább álló háború jellegét mutatta és Janina görög elfoglalásával Drinápoly bolgár és szerb bevételével, és Szkutari feladásával zárult le.

Szkutari státusza is nemzetközi válságtényező lett. A város török parancsnoka a nemzetközi tiltás ellenére Montenegrónak adta át a területet. Ezek után az adriai osztrák flotta március végén blokád alá vette az albán partvidéket. Amikor Szkutari kapitulált, az osztrák-magyar seregek elindultak a montenegrói határ irányába. Ekkor azonban Montenegró királya a nemzetközi nyomásnak engedve május 4 –én kiürítette a várost, melyet brit parancsnokság alatt álló nemzetközi tengerészalakulat szállt meg. Az első Balkáni-háborút lezáró békét 1913. május 30 – án Londonban írták alá. A béke értelmében létrejött Albánia. Bulgáriáé lett Szalonikitől keletre az Égei-tenger partvidék és Dél-Dobrudzsa. Szerbia megkapta Macedóniát. Görögországé lett a felszabadított terület egész Szalonikiig. A Monarchia kérésére a békekonferencia a vele szövetségben lévő Romániának ítélte Szilisztrát és környékét. (Románia nem volt tagja a Balkán szövetségnek.)

Az európai nagyhatalmaknak a balkáni államok igényei másodlagosak voltak, mert az egyensúly felborulását eredményezték. Az első balkáni háború rendezésére összehívott konferencia is inkább a nagyhatalmak közötti viszonyt rendezte. Legalábbis egy időre.europa

Szerbia és Görögország 1913. június 1 –én tartva Bulgária túlzott megerősödésétől szerződést kötött, melyben kölcsönös katonai segítségnyújtást ígértek egymásnak egy bolgár támadás esetére. Románia szintén elégedetlen volt az előző békekötésben szerzett területek nagyságával és további területgyarapodásra vágyott Bulgária rovására, ezért csatlakozott a görög-szerb szövetséghez. Ezzel a Balkán-szövetség felbomlott és bolgár ellenes szövetséggé alakult. Oroszország a Balkán-szövetség fenntartásában volt érdekelt, ezért Bécshez hasonlóan türelemre intette a balkáni országokat. Bulgária 1913. június 29-én hadüzenet nélkül megtámadta Szerbiát és Görögországot. Kezdetét vette a második Balkán-háború (1913. június 29 – július 30.) A második Balkán-háborúban Bulgária ellen harcoltak a szerbek és a görögök, a románok, a törökök és a montenegróiak is. A hatalmas túlerőben levő koalíciótól a bolgárok vereséget szenvedtek.

Az augusztus 10-én aláírt bukaresti béke arra kötelezte Bulgáriát, hogy Drinápolyt és környékét adja vissza az Oszmán Birodalomnak, ugyanakkor Dél-Dobrudzsát engedje át Romániának. Ezzel egyidejűleg az új bolgár–görög és bolgár–szerb határt úgy húzták meg, hogy Bulgária csupán Macedónia legkeletibb részét, a mindössze 6800 négyzetkilométeres Pirini-Macedóniát kapta meg, továbbá Trákia – az Égei-tengerhez kijáratot biztosító – középső sávját. Macedónia legnagyobb része, Égei-Macedónia (34 200 négyzetkilométer), valamint Nyugat-Trákia Görögország, Vardar-Macedónia (25 800 négyzetkilométer) pedig Szerbia része lett. Egy új állam, Albánia is kapott Macedóniából egy 0,5 ezer négyzetkilométer nagyságú területet. A határok 1913-as meghúzásánál az akkori erőviszonyok döntöttek, csak hatalompolitikai, nem pedig etnikai, nyelvi, vallási, történelmi szempon¬tok figyelembe vételével állapították meg.

A két Balkán-háború eredményeként az Oszmán Birodalom határai távol kerültek Albániától, illetve az albánok lakta területektől. Ugyan a nagyhatalmak elismerték Albánia függetlenségét, államformáját, – az európai hatalmak kollektív gyámsága alatt álló – fejedelemségként határozták meg. Meghúzták Albánia határait is, amelyek véletlenül sem estek egybe az albánok által lakott vidékekkel. Így rendkívül jelentős albán népesség került az „anyaország” határain kívülre. Nagyobb közösségük Szerbia, kisebb közösség pedig Görögország fennhatósága alá. Az új határok megállapítása után számítani lehetett arra, hogy előbb vagy utóbb újabb fegyveres konfliktusok törhetnek ki Délkelet-Európában. Ez be is következett, az első világháború kirobbanásával. A bukaresti béke a bolgár politikai elitet és közvéleményt egyaránt sokkolta, így a bolgár külpolitika fő irányító elve a revánsvágy lett. Bulgária nem tett le Vardar-Macedónia megszerzéséről.

Így Bulgária a – Koszovóval és a Szandzsák egy részével is – jelentősen megnövelt területű Szerbia „vetélytársa” lett. Azé a Szerbiáé, amely az első világháború kirobbanásakor főszereplővé lépett elő. Nem véletlen, hogy Szófiában az oroszbarát kormány már 1913-ban megbukott, és Bulgária a központi hatalmakhoz közeledett. Az első világháborúban a balkáni fronton – többek között – Macedónia és Trákia megszerzéséért, illetve megtartásáért folyt a küzdelem. A bolgár uralkodó 1915-ben szövetséget kötött Németországgal. Bulgária, októberben csatlakozva a központi hatalmakhoz, megtámadta Szerbiát. Az ezt megelőző tárgyalások során a központi hatalmak jogosnak ismerték el Szófia igényét Vardar-Macedóniára, és megígérték, hogy nem provokált román és görög támadás esetén a bolgár területi követeléseket Romániával és Görögországgal szemben ugyancsak támogatják. Bulgária pedig fő céljaként az 1913-ban kötött bukaresti béke területi előírásainak teljes érvénytelenítését, valamint „etnikai-történelmi határainak” kivívását határozta meg.

A bukaresti békének Szerbia hatalmi súlyának megnövekedésén túl az alábbi következményei voltak:

– Románia csalódva a központi hatalmak segítségében, innentől kezdve megpróbálta lazítani a hármasszövetséghez fűződő kapcsolatait.

– Görögország antantbarát politikát folytatott.

– A bolgár kormánya nyíltan közeledett a központi hatalmakhoz.

– A Monarchia és Oroszország között véglegesen megromlott a viszony.

(folytatjuk)

Felhasznált irodalom:

Palotás Emil: Kelet-Európa története a 20. század első felében

Jelavich Barbara: A Balkán története I–II.

Demeter Gábor: Kisállami törekvések és nagyhatalmi érdekek a Balkán-háborúk idején (1912–1913)

Minden vélemény számít!

Optimization WordPress Plugins & Solutions by W3 EDGE