Firkászat

Babits Mihály: Elfogy a magyarság?

|

Illyés Gyula cikke – a Nyugat múlt számában – megrázta és fölizgatta olvasóit. Kitűnő írásmű volt: de hatását nem ennek köszönheti. Hatása a rémhír hatása; amelynél már nem számít a stílus. Ez a rémhír a magyarság pusztulásáról szól. Illyés nekem félig-meddig földim: a vidéket melyről jegyzetei szólnak, én is jól ismerem. A falvak nevei, amiket fölsorol, egytől-egyig otthonosak a fülemben. Némelyikhez gyermekkorom egy-egy felejthetetlen napjának vagy nyarának emléke fűződik.

Van falu, amelyre én még, mint színmagyarra emlékszem – s amelyről most hallom, hogy már tiszta német. Mint diák, Pécs és Szekszárd között járván – s akkor még nem vitt arra jó vonat – sokszor tettem meg a hosszú kocsiutat, az egész Mecseken át, Nádasdon vagy Hidasdon abrakolva. Pár évvel ezelőtt megint keresztülutaztam arra, ezuttal autón, és szomorú ügyben, mert halott apámat költöztettük haza. Pécsről át Szekszárdra. Elül a teherautó ment a koporsóval, utána mink, külön, párnás-kocsin, fázva és szótlanul. Most eszembe jut ez a családi gyászút, halottas vonulás, falvakon át melyek némák vagy németek… Illyés cikke óhatatlanul ezt a temetős emléket idézi.BabitsMihaly

Nem sokkal később ismét Pécsett jártam, egy irodalmi társaság alakulásán; ott volt Fülep Lajos barátom is, a zengővárkonyi református lelkész, magántanár a pécsi egyetemen. Amit őtőle hallottam a baranyai magyarság pusztulásáról, az valami ijedt fantázia lázrémének látszott. Pedig minden szó tény és élmény volt: azaz gyötrődés és keserűség. Fülep a maga falujában megpróbálta a donkisotti harcot, egy apatikus nép öngyilkos erkölcsével.
– Már késő, nincs segítség! – nyögte az esti «kedélyes vacsorán», a poharak sárga visszfényében.
– Túlságos pesszimizmus! – iparkodtam megnyugtatni; de magam is nyugtalan lettem, s hetekig nem ment ki a fejemből az amit elbeszélt. Közvetlen pátriám környékéről, a Sárközből, is sokmindent hallottam, s én is úgy éreztem, mint most Illyés, hogy írnom kell, kiáltani, vészkürtöt megfúni… Dehát én nem voltam illetékes: keveset tudtam a dologhoz, s még a statisztikát sem ismertem.

Illyés elnyomta ilynemű kételyeit, és jó hogy elnyomta. Ami vészhírt hoz, azt nem tudták ebben az országban, nem beszéltek róla, még nem is gondoltak rá hogy csak mint hír és lehetőség is fölmerülhet! Aki «illetékes»: az hallgat erről. Ijesztő ez a csönd, ez a gondtalanság, míg pátriánk, népünk, az a kevés talaj, amit a politika meghagyott és a nyelv még jelent, lassan de biztosan kicsúszik lábunk alól.

Mert nem kisebb dologról van itt szó, mint hogy a magyarság, előre kiszámítható és már nagyon rövid idő alatt az ős Dunántúlról teljesen eltűnik, helyébe német lakósság lép, és a magyar önnön megmaradt kicsi hazájában is kisebbség lesz! Itt élmények beszélnek és nem statisztika, és az élmények hitelesebbek, mint a statisztikák. Hivatalos statisztika még nincsen is erről, s ami van, az alig irányadó. Jól tudjuk, milyen nehéz egy népnek épen a nemzetiségét – ami voltakép lelki, nyelvi és kulturális benne – statisztikailag megbízhatóan fölvenni, s milyen lehetetlen kívánság épen a mai nacionalista világban a honalkotó nemzetiség térvesztésének adatait a hivatalos statisztikától várni. (Noha a magyar hivatalos statisztika szervezete bizonnyal kitűnő, s irányítása feltétlenül jóhiszemű és tudományos.)
Jelenleg az a helyzet hogy kivétel nélkül mindenki akit a Dunántúlhoz és népéhez élmények fűznek, érzi a katasztrófa szörnyű légnyomását, s csak azok nem osztoznak az Illyés pesszimizmusában, akik az egész dolgot Pestről és könyveken át nézik. S ha így igaz: akkormár bűn volna föl nem figyelnünk és nem kiáltanunk, mennél hangosabban.
Mert ez a mi ügyünk, akik a magyar nyelv és kultúra emberei vagyunk: nem valami szociológiai, gazdasági vagy politikai szakkérdés. Politika és gazdaság mindig csak segít magán valahogyan, mert ez az erkölcse: alkalmazkodni. De írót alig tudok elképzelni hogy azt mondja: «Hát aztán? Olyan nagy baj az, hogyha a magyarság elpusztul? Leszünk németek!»
Nemcsak azért mert az író egész lelkével, egész művészetével van (ahogy mondják) «érdekelve» a nyelvben,  amely e művészet anyaga. Hanem azért is mert az író a lélek embere, s egy nyelv, egy nemzetiség halála egy lélek halálát jelenti. Nem ép nacionális érzésről van itt szó, s szinte azt mondhatnám, amit Illyés: bármely nemzet kiveszése ilyen tragikus görccsel markolná szívemet. S azt, amit Széchenyi: mindig méltó feladat egy nemzetet megmenteni az emberiségnek. Egy színt a csokornak, egy hangot a koncertnek.
Egy lélek hal itt meg – s az véletlenül a mi lelkünk. Nem vagyunk politikusok, az országhatárokat s nemzetiségi harcokat valóban csak átoknak érezzük, s nehezen tudnánk búsulni idegen nyelvű tömegekért hogy nem tartoznak magyar fennhatóság alá, vagy hogy nem olvadnak be a magyarságba. De magának a magyarságnak kihalása – ez más.
Ez az igazi veszedelem – nagyobb, mint az ország megcsonkítása volt. Gondoljuk el, mi az amit a magyarság kipusztulása a Dunántúlról jelent. Az élet és a gazdaság segít magán, s az üresen maradt falvakat lassankint uj lakós tölti meg; komoly, szapora, céltudatos fajta, a németek. A statisztika nem mindjárt veszi észre, s a hatalmasok nem látnak veszedelmet bennük: jó állampolgároknak látszanak, s szívesen vallják magukat magyaroknak. De külső hazájuk, Nagynémetország, számon tartja őket, – csupa Auslanddeutsch, – s a hivatalos magyarság politikai okokból kedvez nekik: iskoláik a német kultúra őrsei, s olvasóköreik asztalán szélsőnacionálista német folyóiratok hevernek.

Mikor a magyarhoni német magyarnak vallja magát, többnyire talán valami olyan érzése van hogy a magyarság maga is a németségnek egy neme, valami előretolt, keleti és barbár németség, mely nyelvileg ma még nem is német, de máris hű katonája a német ügynek. Magyar hazafisága valami ilyen kihelyezett és gyarmati német hazafiság, s abban a pillanatban mikor a magyarság Magyarországon megszűnik határozott többség lenni, semmiféle isteni vagy emberi jog sem kívánhatja többé a némettől, hogy saját nemzetisége s az egész világon uralkodó nemzetiségi elv ellen a kisebbség (vagy majdnem-kisebbség) uralmi helyzetét támogassa. Ezt még akkor sem lehetne remélni ha a német szellem nem volna telítve a modern eszmékkel, melyek a faji érdeket minden jognak és erkölcsnek fölébe emelik.
Mi nem vagyunk ezeknek az eszméknek hívei. Fajom sorsa a gyötrődésig izgat és rettegtet: de nem óhajtanék egy lépést sem érdekében, mely másnak jogaiba nyúlna. A magyar kormányok bánásmódja németjeinkkel szemben bizonnyal logikátlanul kényeztető. Mindig soviniszta elveket hangoztattak, s minden nemzetiség ellen védekeztek: a németet azonban kegyelik s támogatják. Holott van-e nagyobb veszély s ősibb átok a magyar számára, mint a német? (ha már egyszer a nacionalista ideológiába beleesünk). Újabb korunk legnagyobb katasztrófáját, Trianont, is a német szövetségnek köszönhetjük. De ég óvjon ettől a politizálástól: szeretjük és tiszteljük a német kultúrát, s úgy véljük minden népnek meg kell kapni minden jogot, hogy a maga kultúrájában a maga nyelvén részesedhessen: – annál inkább a németnek, ha Magyarországon él is.

Ne legyen hát itt szó «nemzetiségi politikáról»: eszem ágába se jutna akként védekezni az előretörő s mindent elnyelő «német veszély» ellen hogy a magyarországi németség jogait megcsonkítsam s szabadságát megnyirbáljam. Valamint az egyke ellen sem akarnék törvényes üldözésekkel, a nő jogaiba, az egyéni élet szabadságába való beavatkozással védekezni. Bizonyos hogy nem is lehet. Az egyik ép oly keveset használna, mint a másik.
Hogyan hát? Örökösödési törvénnyel? Telepítéssel? AIllyés pedzi? Nem tudom; de valami védekezésnek muszáj lenni, s nem szabad hallgatni, beszélni kell, kiáltozni, sírni, mig valaki ezt a védekezést meg nem találja – mert különben nemsokára vége a magyarnak! S ha egyszer a magyarság elpusztul: el fog pusztulni emléktelenül, nyomtalanul. A kutya sem ugat utánunk. Nem élünk többé, vagy haldokolva élünk, lesüllyedve, kis barbár maradék a nagy német tenger között, önmagunkat is elfeledve és kultúrátlanul. Kihaltak az ógörögök, a rómaiak, de emléküket, kultúrájukat fenntartotta az irodalom, a tudomány; a lelkük tovább él. A mi kultúránkat nem tartja fenn semmi. Sem politikai szimpátia, sem egy rokon nép érdeklődése, sem tudományos kíváncsiság nem fog közeledni emlékünkhöz. Ha meghalunk, a lelkünk velünk hal meg. Irodalmunk, szellemünk minden alkotása, mindaz amit tettünk és teremtettünk, halhatatlan műveink halhatatlansága, eltűnik mintha sohasem lett volna.
A varjú sem károg utánunk.

Nyugat 1933. 19. szám

Minden vélemény számít!

Optimization WordPress Plugins & Solutions by W3 EDGE