Ez-az-amaz, Kiemelt

Királypuccsok 1921-ben Magyarországon

|

Az első világháború végén összeomlott az Osztrák-Magyar Monarchia, az 1916-ban megkoronázott Habsburg IV. Károly (I. Károly néven osztrák császár) 1918. november 11-én felfüggesztette osztrák császári, 13-án pedig magyar királyi jogainak gyakorlását. 1918. november 16-án a királyságot Magyarországon a Népköztársaság államforma váltotta fel. 1919. március 21-én kikiáltották a 133 napig létező Tanácsköztársaságot.

A Kommün leverését követően az ellenforradalmi rendszer nemzetgyűlése 1920. február 27-én elfogadta az 1920. I. törvénycikket “az alkotmányosság helyreállításáról és az állami főhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezéséről”. Ez hatályon kívül helyezte a forradalmak intézkedéseit és az államfői teendők ideiglenes ellátására bevezette a kormányzó intézményét. A tisztségre március 1-én Horthy Miklóst választották meg. Ezzel létrejött a király nélküli királyság.

  1. Károly nem tett le arról a szándékáról, hogy visszatérjen a trónra: a jogalapot ehhez a lemondó nyilatkozat formulájában találta meg, az ugyanis nem terjedt ki az uralkodói mivoltáról történő lemondásra. Itthon erős volt a legitimista párt, de az utódállamok és az antant nagyhatalmak ellenezték a Habsburg-restaurációt, a kormányzó Horthy pedig – aki korábban legitimistának tűnt – óvakodott az egyértelmű állásfoglalástól.
  2. Károly 1921. március 26-án hamis útlevéllel és álruhában Svájcból Magyarországra érkezett, útját hallgatólagosan támogatta Párizs és a Vatikán, de megakadályozására az angol diplomácia sem tett semmit. Szombathelyen Teleki Pál miniszterelnökkel találkozott, aki ott vadászott.
IVkaroly

IV. Károly

Az exkirály Budapestre érkezése napján, 1921. március 28-án Hohler angol főmegbízott, mint a szövetséges hatalmak képviselőinek doyenje, felkereste Horthyt. A diplomata kijelentette, hogy: „a szövetségesek nem tolerálják Károly visszatérését”.

Emlékeztette az 1920. februári jegyzékükre, amely ezt rögzítette. A kormányzó ezt követően magához kérette Fouchet francia főmegbízottat s közölte vele: a király Briand francia miniszterelnök támogatására hivatkozik. Mi az igaz ebből? Fouchet hangsúlyozta, hogy a francia kormány hűséges a szövetséges hatalmak 1920. februári deklarációjához. Vagyis megerősítette Hohlert. Horthy kérésére ezt írásban is rögzítette és elküldte a magyar külügyminisztériumnak. A kormányzó visszautasította azonban azt, hogy utazzék Szombathelyre – ahová az exkirály visszatért – és személyesen is közölje vele ezeket. A feljegyzést a magyar kormány azonnal továbbította az exkirálynak. Károly nem vette tudomásul Fouchet feljegyzését, továbbra is Briand támogatására hivatkozott, aki állítólag Szombathelyre is üzent neki s kitartásra biztatta.

Károlynak nem sikerült kész helyzetet teremteni, Horthy nem adta át a hatalmat. Anglia és Olaszország erélyesen tiltakozott, Csehszlovákia és Jugoszlávia háborúval fenyegetőzött. Valószínűnek látszott, hogy a háborúhoz az olasz kormány is csatlakozik, s Közép-Európa ismét harctérré változik. Ezt pedig senkinek nem volt az érdeke.

Talán Beneš volt az egyetlen kivétel. Azzal vádolta a magyar kormányt, hogy együttműködik Károllyal. Állhatatosan szervezte az utódállamok politikai és katonai ellenállását, követelve az exkirály azonnali eltávolítását. A diplomáciai és katonai elképzeléseihez csak Jugoszlávia csatlakozott. A prágai és a belgrádi

Benes

Benes

kormány Károly magyarországi tartózkodását casus bellinek nyilvánította. Részleges mozgósítást rendeltek el, Magyarország megszállását fontolgatták. Közösen tiltakoztak Budapesten és a nyugati fővárosokban. Mindvégig kapcsolatban voltak az olasz kormánnyal. Egyeztették elképzelésüket a római kormánnyal, amely nemcsak hogy nem ellenezte a tervezett katonai akciót, hanem – legalábbis szavakban – kész volt ahhoz csatlakozni.

Ezt Beneš tudatta a magyar kormánnyal. „Közölje bizalmasan Gratz-cal, hogy figyelmeztetem: amennyiben a Nemzetgyűlés akárcsak feltételesen is Károly vagy más Habsburg mellett dönt, a Kisantant és Olaszország azonnal a leghatározottabb eszközökhöz nyúl.” – hangzott budapesti képviselőiének küldött utasítása. S noha a Magyar Nemzetgyűlés kimondta: „az 1920. évi I. tc. által megállapított közjogi rendhez ragaszkodik”, s a magyar kormány mindent elkövetett, hogy ezt realizálja – a Kisantant fenyegetései folytatódtak. Beneš tisztában volt azzal, hogy a válság befejezéséhez közeledik – Svájc kész volt visszafogadni Károlyt, aki indulásra készen állt, az osztrák kormány hosszú huzavona után hozzájárult, hogy az excsászár Ausztrián keresztül utazhasson. A csehszlovák külügyminiszter azonban a válságot nem lezárni, hanem továbbélezni kívánta s abból maximálisan profitálni. „Károly kalandját minden államnak minél jobban ki kell aknáznia Magyarország ellen. Belpolitikai szempontból felhasználjuk a hadsereg megerősítésére, a nemzeti egység megteremtésére; meg vagyunk győződve, hogy az intervencióra sor kerül. Ebben az esetben Budapest és Szombathely ellen vonulunk” – hangzott a csehszlovák külképviseleteknek küldött távirata.

Beneš azonban erőfeszítései ellenére sem tudta elérni az utódállamok tervezett egységes fellépését. Lengyelország a puccs idején lényegében passzívan szemlélte az eseményeket. A Kisantanttal való együttműködést visszautasította. Diplomáciai akciójukat csak annyiban támogatta, hogy közölte a magyar kormánnyal: nem helyesli a Habsburg restaurációt. Ausztria, noha tartott a Habsburg restaurációtól s ezért kész volt politikailag együttműködni a Kisantanttal, Beneš radikális katonai terveitől elhatárolta magát. A Magyarország elleni háborút ellenezte, mert tisztában volt azzal, hogy ez a Fertő-vidék megszállását, illetve a csehszlovák–jugoszláv korridor létrehozását is célozza.

Románia óvatos politikát folytatott. Magatartását a kivárás jellemezte. Ez abból adódott, hogy komoly ellentét volt a katonai körök, a kormány és a király között. A katonai körök legszívesebben újra bevonultak volna Budapestre, csatlakozni kívántak a Kisantant Magyarország-ellenes háborújához. A kormány azonban a nyugati hatalmakhoz akart igazodni, tehát ellenezte a háborút. De nem kívánta azt katonai megfontolásból sem. Attól tartott, hogy olyankor keveredik háborúba Magyarországgal, amikor a szovjet-román határ védelme még erősen lekötötte katonai erejét s nagy volt a nyugtalanság a román-jugoszláv és román-bolgár határon is. Ezért a Kisantant veszélyes, durva lépéseit: az ultimátum elküldését és a katonai intézkedéseket elítélte.

Teleki Pál

Teleki Pál

A magyar kormány a kritikus napokban több alkalommal segítséget kért Franciaországtól is a szomszéd államok fenyegetései ellen. Diplomáciai jegyzékben a Kisantant agresszív terveinek megakadályozását kérve. A külügyi főtitkár kérését elvetette. A brit kormány ugyanis határozottan elítélte Csehszlovákia és Jugoszlávia radikális diplomáciai és katonai lépéseit s követelte azok beszüntetését. Ennek ellenére Csehszlovákia és Jugoszlávia továbbra is Magyarország elleni háborúra készült. Románia ingadozott.

Az antanthatalmak április 3-án közös jegyzékben szögezték le, hogy semmilyen formában nem tűrnék el a Habsburgok restaurációját. A szomszédos államok a tiltakozás mellett részleges mozgósítást is elrendeltek, mert – mivel Károly nem írta alá a trianoni békét – igényt támaszthatott volna az 1914-ben még Magyarországhoz tartozó, de tőle elcsatolt területekre. Miután az országon belül a hadsereg, a kisgazdapárt és Horthy is ellene lépett fel, az exuralkodó a nyomásnak engedve április 6-án elhagyta Magyarországot. Az első királypuccs nyomán kiéleződött Horthy és Teleki kormányfő viszonya, ez utóbbi egy héttel később lemondott tisztségéről.

Károly az év folyamán még egy kísérletet tett a trón visszaszerzésére, s ekkor már erőszakos eszközökhöz is folyamodott. 1921. október 20-án feleségével együtt repülőgépen érkezett a Sopron közeli Dénesfára, ahonnan vonattal Budapestre indult. Menet közben katonai helyőrségek és polgári vezetők tettek neki hűségesküt. Október 23-án a tragikomikus budaörsi “csatában” a Gömbös Gyula által vezetett reguláris hadsereg és egyetemista önkéntesek szétkergették a királypárti egységeket.

Az exkirályt, aki ezután sem volt hajlandó lemondani trónigényéről, az antant Madeira szigetére vitte, s itt halt meg 1922. április 1-jén. A Nemzetgyűlés 1921. november 6-án, az 1921. XLVII. törvénycikkben kimondta a Habsburg-ház trónfosztását, bár a királyság intézményét továbbra is fenntartotta.

Lőrincz Miklós

Minden vélemény számít!

Optimization WordPress Plugins & Solutions by W3 EDGE