Történelem

Mária főhadnagy

|

Károly főhadnagyként ismerték, a szabadságharc egyik legvakmerőbb tisztjeként emlegették. Szolgált Guyon légiójában. Ott volt Branyiszkó hősei közt. Harcolt Aulich, Dembinszky és Görgei seregében is. Talán nem is volt olyan jelentősebb csata, amelyben ne harcolt volna.

Ki volt ez az asszony, miként lett a magyar szabadságharc ünnepelt hőse? Zágrábban született 1830. augusztus 15-én. Édesapja jómódú kereskedő volt, édesanyja az osztrák báró, Simuni Baltasar (1785-1861) testvére volt. A gyermek Mária 13 éves korától nagybátyja bécsi házában nevelkedett. Az ezredes Simuni, 1848. október végén már, mint altábornagy, egy császári hadosztályt vezetett a magyar szabadságharc elfojtására. A báró, a magyarok elleni harcával kérkedő emlékiratait 1861-ben ki is adta. Az 1848. március 13-án kirobbant bécsi forradalom eseményei Máriát is magukkal sodorták, eladta fülbevalóját, árából kabátot, inget, pepita nadrágot és egy pár férficsizmát vásárolt. A haját rövidre, férfiasra nyíratta.

Röviddel ezután a bécsi Krtnerhof mellett őrszolgálatba állt, már nem Mária, hanem Károly névre hallgatott. A bécsi nép forradalmát Giron Péter vezetésével német ifjak is segítették, majd a jogászok csapatában harcolt Lebstück Károly is. A harcokban megsebesült, s mire az õ könnyű fejsebe begyógyult, a forradalmat leverték. A felkelésben résztvevők ellen kíméletlen hajszát indítottak. Rejtőznie kellett, újra női ruhába öltözött, és elmenekült Bécsből.Viszontagságos út után Győrbe érkezett. Wimpassingnál csak nehezen tudott átjutni a felrobbantott híd roncsain. Csorna körül a szekere alatt beszakadt a Rába jege. Honvédek segítették ki a jeges vízből, katonaköpenyt adtak neki. Így jutott el Győrben élő nővéréhez, aki egy gazdag mészáros mester felesége volt.

Megérkezése után másnap csatlakozott a magyar forradalomhoz, felkereste a városban állomásozó német légiót, amelynek a parancsnokát, Giron Pétert még a bécsi harcokból ismerte. 1848. december 26-án visszavonultak Győrből, mert Windisgrtz herceg a seregével közeledett. A folyamatos visszavonulás során egészen Bábolnáig hátráltak. Máriának itt volt az első ütközete Magyarországon. Miután a csatában a légiósok gyáván viselkedtek, otthagyta őket, s Pesten felkereste Söll Vitalis őrnagyot, mert a tiroli vadászokhoz szeretett volna kerülni, s ez sikerült is neki. Az ezután következő csatákat, s az egész téli hadjáratot a tiroli vadászok soraiban harcolt.

A téli hadjárat végén Miskolcra vonultak, ahonnan majd Máriának egy kétszáz főből álló fogolycsapatot kellett Debrecenbe kísérni. A fogoly osztrák tisztek közül többen felismerték Simuni (báró rokonát, amit Debrecenbe érkezésükkor siettek elárulni. A titok, hogy a foglyok kísérője nő, lelepleződött. Jókai is tudomást szerzett róla: Egy nevet akarok átadni a históriának, s ez Lebstück Mária, a hős horvát leány! – írta Jókai. – Csak a gyáva képes nevetni rajt, hogy még egy gyöngéd leány is önként kiszáll a síkra… Õ a forradalom gyermeke, Görgei táborának egy szép virága!

Debrecenből egy nap múlva tért vissza Miskolcra, ahonnan február 15-én Egerbe meneteltek. Itt a tiroli vadászokat Dembinszky seregébe osztották. A kápolnai csata napjaira így emlékezett vissza hősünk:”Mint hogy a lovasság szétszórt bennünket, csataláncba fejlődtünk. A talaj nagyon mocsaras volt, úgyhogy én elmaradtam társaimtól: ekkor történt, hogy három ellenséges vértes lovas üldözőbe vett. Köztünk egy patak vize folydogált, de a víz oly magas volt, hogy a lovak nem akartak átjönni. A lovasok utánam kiáltottak: – Állj meg, átkozott Kossuth kutyája! – Továbbszaladtam, míg csak védelmet nem találtam egy fűzfa törzse mögött. Ott puskára vettem a lovasokat. Mindkét golyó talált. A harmadik lovas megfutott…. A kürtösök takarodót fújtak… Újra összegyülekeztünk. Otth nevû kapitány elvezetett engem Dembinszky tábornokhoz, aki ezekkel a szavakkal fogadott – Fiatal ember, maradjon mindenkor vitéz, ma megszolgált az aranykardbojtért! És ott a csatatéren hadnaggyá nevezett ki. Dembinszky még nem tudta, hogy fehérnép vagyok. A vezérkar távolról látta, hogy védekezem a három lovassal szemben.”

Ismét megsérült a fején a verpeléti ütközetben egy majorsági épület megrohamozása során. Utóbb, amikor Egerben a törzsorvos a sebét bekötözte, és a véres inget lehúzta róla, meglepetve fedezte fel: a mi Károlyunk tulajdonképpen lány! Ezer ördög, doktor, kötözzön be, és ne csináljon feltűnést a dologból!

A kötözés után még negyvennyolc órát ott maradt, majd egy nyolcvanhat főből álló sebesült szállítmányt adtak a kezére, hogy vezesse őket Tiszafüredre, és onnan Miskolcra, majd tovább Gyöngyösre.

Mária félt, hogy nő volta kitudódik, és ezért áthelyezését kérte. Mielőtt átkerült volna a 9-es Miklós huszárezredhez, még részt vett az április 2-i hatvani csatában, a Zagyva-hídért vívott kézitusában bajonettszúrást kapott a tenyerébe.

Főhadnaggyá azért léptették elő, mert sikerült az ellenség megszállta területen keresztül 23 kocsi lőszert Szolnokról Komáromba eljuttatnia. Közben háromszor is igen nehéz helyzetbe került. Ipolyságnál – írta – megrekedtünk egy kis szorosban, és a kocsik csak egyenként haladhattak. A hegység szinte nyüzsgött az osztrákoktól. Mikor a parasztok ezt észrevették, hátam mögött kifogták a lovakat, és mindent visszahagyva elmenekültek. Én ugyanis egy öreg tűzmesterrel az első kocsin ültem. Gyalogsági fedezetem, mely mindenféle fegyvernemből verődött össze, legnagyobbrészt szintén megszökött. Nem maradt más hátra, kifogta a kocsijából az egyik lovat, és Ipolyságra ment lovakat rekvirálni. A falu bírája császárpárti volt, és a 23 kocsi számára az előfogatot csak mellének szegezett pisztollyal tudta Mária kikényszeríteni. Végül szerencsésen átadta a lőszerrakományt Komáromban Klapka, Guyon és Mészáros tábornokoknak.

A következő állomás Buda ostroma, ahol találkozott a jövendőbeli férjével, Jónák tüzér őrnaggyal. Jónák József a császári és királyi 5. tüzérezredben szolgált, s a magyar szabadságharc kezdetén egész ütegével átpártolt a honvédséghez. A tavaszi hadjárat győzelmei nyomán a császári seregek április 23-án Pestet kiürítették, a budai várat azonban Hentzi császári tábornok védte. Az ostromhoz Görgey nagy erőket vont össze: így került Mária is Budára. Május 18-án Jónák a Gellérthegyen lévő ütegparancsnokságot ideiglenesen Lebstück Károly főhadnagyra bízta. Mária a tüzértiszt távollétében sikeresen ágyúztatta a budai várat. Az eredménnyel Jónák elégedett volt: A százados megveregette a vállam, és azt mondta: – Brávó Károly, ma kiérdemelted az aranysarkantyút. Ez a lövés még nekem, öreg katonának sem sikerült volna egykönnyen. – Így emlékezett az első találkozásukra Mária.

1849. május 21-re virradó éjszaka volt a vár általános ostroma: Lebstück Károly huszártiszt a gyalogsággal együtt létrán kúszott fel a falakra. Reggelre Buda vára a honvédek kezére került. Három hétig maradtak a tüzérek Budán. Közben a tisztek mulatságot rendeztek, ahová Mária férfiruhában ment el. Egy Mezei nevű tiszt felismerte, és ennek a híre csakhamar eljutott Görgeihez is. A fővezér kémnek hitte, és elrendelte a letartóztatását. Jónák és Liptay nevű tiszttársai siettek Kossuthhoz, aki a tényekkel megismerkedve elrendelte szabadon bocsátását.

1849 nyárvégén a szabadságharc ügye végleg elveszett. Augusztus 18-án Facset környékén férjével együtt fogságba esett, az aradi várba vitték. Amikor a vár parancsnoka gróf Thun tábornok megtudta, hogy Mária gyermeket vár, enyhített börtönének a szigorúságán. Kiutaltatott egy lakást Máriának, Arad városában, ahol ugyan állandó felügyelet alatt élt, de mégis emberibb körülmény közt teltek terhessége utolsó hónapjai. Fia születéséről így emlékezik: December 24-én egy egészséges fiúgyermeknek adtam életet, mely hírre férjem, Jónák őrnagy két altiszt kíséretében eljött a keresztelőre. Tudjuk, hogy a napló nagyon tartózkodó. Máriát és a kicsinyt egy fogolyszállítmánnyal három hónap múlva Pestre vitték, majd Horvátországba internálták. Ez kedvező ítélet volt.

1850. április végén szabadult, Zágrábba utazott, ahol hétévi távollét után találkozott édesanyjával. Nem volt könnyű élete a városban, mert a horvátok az utcán sárral és kövekkel dobálták meg, jobb esetben csak utána kiabáltak, csak azért, mert a magyar honvédségben szolgálta a szabadságharc ügyét. Erről így emlékezett: “Édesanyám akkor elment Jellai bánhoz, és mindezt elpanaszolta. A bán azt mondta: jöjjön anyám másnap velem együtt oda. Nagyon barátságosan fogadott, és mindenről kikérdezett engem. Azt mondta anyámnak: büszke lehet a lányára. A bán távoli rokonunk volt, s tegező viszonyban mondta: – Fanni! Büszke lehetsz a lányodra. – Ekkor kitárta az előszoba ajtaját, és bemutatott engem az ott egybegyűlt tiszteknek, mint háborús bajtársukat. Büszkék lehetnek – mondta -, hogy ilyen bátor földijük van.

1851-ben Zágrábból Győrbe költözött nővéréhez. Férjét Aradon 16 évi várfogságra ítélték, s utóbb 1856-ban kegyelmet kapott. Jónák József a kiszabadulása után a budai Ganz gyárban mérnökként dolgozott, s Budapesten hunyt el 1875. szeptember 27-én. Lebstück Mária visszaemlékezéséből nem derül ki, hogy elvált-e az első férjétől vagy sem. Csak annyit tudunk, hogy később ismét férjhez ment, egy volt honvédtiszthez, Pasch Gyula festőhöz. Győrben tizenkét évig élt, majd hat évig Komáromban, ahol a férje meghalt. 1870-ben Budára költözött, majd onnan 1880-ban Újpestre.

Lebstück Mária idősebb korában a mosóteknő mellett kereste kenyerét, s nem kért segítséget gazdag rokonaitól. Életében egyszer kért, s arról 1891-ben egy rövid újságcikk így tudósított: Most mikor a 48-as kiállítás megnyílt jelentkezett a rendezőségnél egy negyvennyolcas honvédek példájára Lebstück Mária is, s azt a kitüntetést kérte magának, hogy néhány napig ő is őrködhessen Kossuth-szobájában. Itt sokan látták a honvéd egyenruhába öltözött nőt, és kérdezték, kicsoda?

A cikk megadja a választ: Egy szegény mosóné, aki a szabadságharcban egy erős lelkű férfi bátorságával küzdött Magyarország függetlenségéért. Most is magára ölti a régi honvédek egyenruháját, valahányszor a szabadsághősök emlékét ünneplik valahol. Minden esztendőben kizarándokol az öreg honvédekkel a Budavár ostrománál elesett magyar vitézek sírjához, s elment Aradra is, amikor a vértanúk szobrát leleplezték.

Jókai Mór is újra felfigyelt rá, s 1892 márciusában õ is írt egy cikket róla, sőt még a lakásán is felkereste: Most itt lakik Újpesten, a fiánál. Szegénysorban van és beteg. Nem panaszolja sorsát, nem alkalmatlankodik a hazafiak ajtaján, nem dicsekszik érdemeivel… Én sem indítok érette országos irgalmat, de talán mégis szép volna a magyar honfiaktól, ha ezt az emlékezetre méltó alakját a szabadságharcnak nem hagynánk élte alkonyán nyomorban elveszni. Én már küldtem neki valami csekély segítséget.

Röviddel Jókai Mór írásának megjelenése után, a Pesti Hírlap 1892. május 30-án már Lebstück Mária haláláról tudósította az olvasókat. A Történelmi Lapokban 1893-ban megjelent egy felhívás: „Szobrot Lebstück Máriának!” A szobor sohasem készült el, viszont Újpest városa díszsírhelyet adományozott neki, s oda helyezték át hamvait 1894. szeptember 21-én. Nevét a fővárosban utca és emléktábla őrzi.

Az 1848-as szabadságharcot hősiesen végigküzdő, különös sorsú nőnek Huszka Jenő és Szilágyi László nagyoperettje, a Mária főhadnagy állít emléket. Az operett szabályai szerint happy enddel fejeződik be a történet. Sorsának tragikus fordulataiba nem avatja be a közönséget.

Miért kell emlékeznünk ilyen emberekre? Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emléke nemcsak azért olyan szívet melengetően szép és emberközeli, mert a jelenkor és a közelmúlt minden hitványsága ellenére is biztató példát nyújt azoknak, akikben nem a pénz imádata, a mindenen való keresztülgázolás, hanem a Haza és közösségük iránti felelősség is szolgál.

Hozzászólások

Hozzászólás írása ↓

Minden vélemény számít!

Optimization WordPress Plugins & Solutions by W3 EDGE