Háromszor hívtak fel ugyanazzal a hírrel egyetlen kedd délelőtt, és mire a harmadik ügyfelet is megnyugtattam, kihűlt a kávém, a bevallások pedig ott maradtak félbehagyva a második monitoron. Egy hírportál reggel kitett egy rövid cikket arról, hogy egy uniós döntés miatt „jövőre megduplázódik” a kisvállalkozások egyik adminisztratív terhe. A cím ijesztő volt, a szöveg rövid, a forrás egy angol nyelvű brüsszeli közlemény.
Az egyik ügyfelem, egy pékséget vivő házaspár, már azt kérdezte, el kell-e bocsátaniuk a hajnali műszak egyik emberét. A másik, egy fiatal grafikus, szó szerint azt mondta a telefonba, hogy akkor ő inkább visszamegy alkalmazottnak. A harmadik csak annyit kérdezett, hogy ugye nem kell holnapig semmit beadnia.
Délben megnéztem az eredeti közleményt. Kiderült, hogy egy javaslatról volt szó, nem döntésről, és a „megduplázódik” egy határidő meghosszabbítására vonatkozott, nem a vállalkozások terheire. Bosszantóbb hírt keveset olvastam az utóbbi években, nem a tartalma miatt, hanem mert egyetlen elhamarkodott fordítás egy délelőttre megmérgezte három ember hangulatát.
Este a vacsoránál is ezen dohogtam. A fiam, aki egyetemre jár, megjegyezte, hogy a hírportálok rovatvezetői sokszor tényleg csak átfutják a külföldi forrást, és a gyorsaság fontosabb nekik, mint a pontosság. Igazat adtam neki, aztán eszembe jutott valami kellemetlen: én magam sem tudtam volna elolvasni azt a közleményt, ha a böngésző nem fordítja le nekem. Ugyanúgy egy gépi fordításra hagyatkoztam, mint az a szerkesztő, akire egész délután haragudtam. Ő legalább a nevét adta a cikkhez. Én csendben hagytam, hogy a böngésző döntse el helyettem, mit jelent egy mondat, és ha a gép téved, azt valószínűleg észre sem veszem.
Ez a felismerés hozta elő azt a régi, elhalasztott ügyet, amit évek óta tologattam magam előtt.
Egy év kerülőút kellett, mire egy este a Hollywood Nyelvstúdió oldalán ültem, úgyhogy az elejéről mesélem. Ha most visszanézek, az elmúlt egy évem nagyjából arról szólt, hogyan nem tanultam meg angolul. Huszonhárom éve vagyok könyvelő, a számok nyelvét bárkinél jobban beszélem, de két éve kaptam az első olyan ügyfelet, aki egy brit cég magyarországi leányvállalatát viszi, és azóta a levelek egy része angolul jön. Eleinte lefordíttattam őket a géppel, és a válaszokat is. Működött, amíg nem kellett telefonálni.
Az első ilyen hívásnál a vonal túlsó végén egy kedves, gyors beszédű londoni pénzügyes ült, és én a harmadik mondata után már csak annyit tudtam mondani, hogy majd e-mailben válaszolok. Letettem, és a monitor előtt ülve olyan voltam, mint egy kezdő gyakornok az első zárásnál. Pedig pontosan tudtam, mit kérdez: egy számla áfakulcsáról volt szó, olyan egyszerű ügyről, amit magyarul fél perc alatt elintéztem volna. A szakmai tudás megvolt, csak a nyelv akadt el valahol a vonalban.
Tavaly januárban egy nyelvtanuló alkalmazással kezdtem. A kis zöld bagoly naponta emlékeztetett, három hétig lelkesen pötyögtem a buszon, aztán jött a februári bevallási hajrá, és a bagoly hiába szólt. Márciusban már nem is nyitottam meg.
Tavasszal angol magántanár után néztem. Találtam egy nagyon kedves fiatal nőt a szomszéd utcából, aki kedd és csütörtök este hétre jött volna. Áprilisban három órát tartottunk, májusban kettőt, júniusban egyet sem, mert a zárások mindig pont a keddekre estek. Nem az ő hibája volt. Egy angol magántanár a saját órarendjével dolgozik, én pedig a határidőkével, és ez a kettő nálam sosem fért össze.
Nyáron egy online csoportos tanfolyamba is belekezdtem, nyolc ember egy képernyőn, és én voltam az, aki a negyedik alkalom után kikapcsolta a kameráját. A többiek gyorsabban haladtak, nekem pedig nem volt erőm este kilenckor utolérni őket. Volt köztük egy fiatal srác, aki láthatóan évek óta beszélt angolul, csak papírt akart róla, és minden kérdésre elsőként felelt. Volt egy nyugdíjas úr, aki mindig lemaradt, és akire a tanár egyre türelmetlenebbül várt. Én valahol a kettejük között ültem, és minden alkalommal úgy éreztem, hogy rossz tempóban megyek: vagy visszatartom a többieket, vagy lemaradok tőlük. A hatodik alkalom után már be sem jelentkeztem, és a befizetett összeget gondolatban leírtam, ahogy egy behajthatatlan követelést szokás.
Ősszel, a félrefordított hír utáni napon a fiam átküldött egy linket üzenetben. Annyit írt hozzá, hogy „nézd meg, anya, itt nem neked kell a csoporthoz igazodnod”. Az üzenet előnézetében ez a cím állt: Angol magántanár – Hollywood Nyelvstúdiók. Elsőre kicsit legyintettem, mert a magántanárral már próbálkoztam, de aztán megnyitottam, és ott ragadtam az oldalon fél órára.
Én ugyanúgy olvasok egy nyelviskolai ajánlatot, mint egy szerződést: azt keresem, mit vállalnak, és mit nem. A Hollywood Nyelvstúdió oldalán két dolog fogott meg.
Az első egy mondat volt egy táblázatban, ahol a saját módszerüket vetik össze a hagyományossal: „Előre megmondjuk, hogy hány óra tanulásra lesz szükséged.” Húsz év alatt megtanultam, hogy az a szolgáltató, amelyik előre számol, általában komolyan veszi a munkáját. A magántanárom annak idején nem tudta megmondani, mennyi idő kell, és ez nem volt hiba tőle, egyszerűen nem így dolgozott.
A második a garancia megfogalmazása volt, amit szó szerint kimásoltam a jegyzeteim közé: „Ha végigjárod az egyéni tanulási programodat, de nem éred el az általad kitűzött célt, addig járhatsz tovább díjtalanul, míg elő nem áll az eredmény.” Könyvelőként azonnal azt kerestem, mi a feltétel, és a feltétel ott van az első tagmondatban: végig kell járni a programot. Ez tisztességes. Én is csak akkor vállalok felelősséget egy bevallásért, ha az ügyfél minden bizonylatot leadott.
Az ingyenes próbaóráról szóló részt is végigolvastam. Az oldal szerint a jelentkezés semmilyen elköteleződéssel nem jár, felmérik a szintet, utána a megtalált szinten 90 percet tanul az ember, a végén pedig tanulási programot kap, és megmondják, hány óra kell a célhoz. Csak ezután mutatják meg a bérletrendszert. Nekem ez a sorrend tetszett a legjobban: előbb a felmérés, aztán a számok.
Nem akarom szebbnek mutatni a helyzetet, mint amilyen. Egy év alatt három módszert hagytam abba, és nem a módszerek voltak rosszak, hanem én próbáltam olyan keretbe beleférni, ami nem az én hetemre készült. Most először olyan lehetőséget nézek, ami azt ígéri, hogy a tanulás igazodik a naptáramhoz, és nem kell otthon, este fáradtan még házi feladatot írnom.
Jelentkeztem a próbaórára, egy olyan hétre, amikor nincs zárás. A célt is leírtam magamnak egy cetlire, ugyanolyan pontosan, ahogy egy ügyfélnek szoktam: szeretnék egy telefonhívást végigbeszélni a londoni pénzügyessel úgy, hogy a végén ne nekem kelljen azt mondanom, hogy majd e-mailben válaszolok. A fiam azt mondta, ez egy nagyon könyvelős célkitűzés. Szerintem csak egy pontos.
A hírportálokra azóta sem lettem kevésbé dühös. A múlt héten megint kitettek egy riasztó címet egy külföldi szabályról, és megint jött két telefon. Ezúttal viszont nem a böngésző fordítójához nyúltam először, hanem leültem az eredeti szöveggel és egy szótárral, és lassan, mondatonként végigmentem rajta. Félóráig tartott. Nem volt gyors, de az enyém volt.
Visszanézve a félrefordított hír volt az a tükör, amibe nem szívesen néztem bele, és amit a Hollywood Nyelvstúdió oldala végül egy konkrét tervvé változtatott. A következő riasztó főcímnél szeretném magam elolvasni a forrást, mielőtt felveszem a telefont, és nem azon izgulni, hogy jól fordított-e valaki helyettem.